Trianon sokkolta a magyar irodalomat

A trianoni békeszerződés a két világháború közti magyar kulturális élet majdnem mindegyik alkotóját megrázta. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, ugyanis a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira szakadt.

"Nem kell beszélni róla sohasem, /De mindig, mindig gondoljunk reá" - írta Juhász Gyula Trianon című versének kezdő soraiban, és a szegedi költő sorai magukba sűrítik a tragikus eseményre való emlékezés receptjét.

A két világháború közötti korszakban a Magyar Királyság legfőbb külpolitikai céljává a revízió vált, az ország erőforrásainak jelentős részét a Párizs-környéki békerendszer megváltoztatására fordították. Az igazságtalannak tekintett diktátum kritikája a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta. A következő évtizedekben a magyar irodalom számos jelentős alakja örökítette meg művében az országot ért súlyos csapás által eredményezett sokkot. Sokak számára a veszteség hatalmas volt, mert az elcsatolt országrészekből származtak, mint például Tóth Árpád Aradról, Kosztolányi Dezső Szabadkáról, Szabó Dezső Kolozsvárról, Márai Sándor Kassáról.

Kassa szülötte később így írt: "Egy érdekszövetkezet, amely Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, amely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami itt minőségi törekvés volt. Mert mindenki zsidó volt, vagy zsidógyanús, vagy zsidófeleség, vagy dekadens angol és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit azzal lehetett gyanúsítani, hogy minőséget akart. Az érdekszövetkezet ugyanis nem akart minőséget; Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak, hogy itthon ne változzon semmi, és nem mondhatta el senki, hogy Kolozsvárt és Kassát csak úgy lehet visszaszerezni, ha itthon olyan minőségi Magyarországot építünk fel, amelynek vonzereje van a környező államok népeire és az elszakított magyarságra is." (Márai: Napló, 1943)

A trianoni traumát számos vers örökítette meg, ezek egyike József Attila verse, a „Nem, nem, soha” volt. „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,/ nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!” - vetette lapra 1922-ben, és mindez érthető okokból rendre kimaradt a későbbi szocialista rendszer által felkarolt költő 1945 és 1990 közt megjelent munkái közül.

Juhász Gyula 1920-as „A békekötésre” című költeménye első versszakában így állított emléket a tragikus békének: „Magyar Tiborc, világ árvája, pórja/ Nézz sírva és kacagva a nagyokra, / Kik becstelen kötéssel hámba fognak, /Hogy tested, lelked add el a pokolnak!”.

Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit egy Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába (Vérző Magyarország - Magyar írók Magyarország területéért) is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne.

A trianoni békeszerződés jelentős következménye volt a magyar irodalom "feldarabolódása". A kisebbségi sorba kerülő közösségek ugyanis fokozatosan létrehozták saját alkotóközpontjaikat, és ezek a határon túli magyar kultúrát képviselő centrumok mindmáig folyamatosan működnek.

Az első világháborút véglegesen lezáró trianoni békeszerződést Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter ellenjegyezte magyar részről 1920 június 4-én; a diktátum rendelkezéseit az Országgyűlés az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel ratifikálta.

A békeegyezménybe foglalt határmódosításoknak köszönhetően a Magyar Királyság területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, míg az 1910-ben becsült 20,8 millió lakosból csupán 7,6 millió maradt a győztesek által kijelölt határok között.

A területi veszteségekkel párhuzamosan a kulturális károk is hatalmasak voltak. Olyan jelentős magyar szellemi központok kerültek idegen fennhatóság alá, mint Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka.

A két világháború között a magyar állam támogatta a Trianon-kultusz építését, viszont a szocialista Magyarországon száműzötté vált a tragikus nap emlékezete. A rendszerváltás után évtizedekkel a Magyar Országgyűlés 2010-ben nyilvánította június negyedikét a Nemzeti Összetartozás Napjává.